filename: Abu De szép november végi reggel, kezdetben vala az Ige, haragot, istennő, zengd Péleidész Akhilleuszét, a hölgyek, lovagok, kardok, szerelmek. Pont, és magától az elejére megy. Hadd Iám, hadd Iám, hadd Iám, no né, no né, megfelelő programmal anagrammát is lehet csinálni, ha már megírtál egy egész regényt egy Rhett Butler nevű déli hősről meg egy Scarlett nevű makrancos leánykáról, és aztán meggondolod magad, elég egy utasítás, és Abu a Rhett Butlereket Andrej hercegre, a Scarletteket Natasára, Atlantát pedig Moszkvára cseréli ki, és kész is a háború és béke. Most figyelj, Abu: leírom ezt a mondatot, utasítom Abut, hogy cserétje ki mindegyik "á"-t "akká"-ra és mindegyik "é"-t "ullá"-ra, és szinte finnül lesz akkor itt ez a rész. Most figyullalj, Akkabu: lullaírom ullazt akka mondakkatot, utakkasítom Akkabut, hogy csullarullaljulla ki mindullagyik "akka"-t "akkakkakka"-rakka ullas mindullagyik "ulla"-t "ullakka"-rakka, ullas szintulla finnül lullasz akkakkor itt ullaz akka rullasz. Ah, be jó, ah, különbözés szédülete, ah, eszményi álmatlanságban szenvedő, eszményi olvasóm, ah, finnegan virrasztása, ah, kecses és kezes állat. Nem a gondolkodásban segít, hanem abban, hogy helyette gondolkodjak. Teljességgel szellemi masina. Ha lúdtollal í rok, kaparhatom a gyötrelmes papirost, mártogathatok pillanatonként, megszaladnak a gondolataim, és a csuklóm nem bírja az iramot; ha írógépelek, összeakadnak a betűk, nem haladhatok úgy, ahogy a kezem bírná, a gép diktál otromba ütemet. Ezzel viszont, vele, Ővele, elábrándozhat az ujjam, rebbenve súrolja elmém a billentyűket, majd huss, felröppen arany szárnyakon, és végre-valahára eltöprenghetek szigorú, kritikus ésszel a kezdet kezdetének boldogságán. N aés akkromost fogomezta hejesirásli hubagyűjteméynt é s utas2tom a géept hoyg másoajl e éstárojaa memoirjába és aztuán ívjaki a monotorrra amásiko I dalra foyltatólagosan, Na, szóval most vakon írtam, és akkor fogtam ezt a helyesírásihiba-gyűjteményt, és utasítottam a gépet, hogy ismételje meg folytatólagosan, amit elrontott, de ezúttal kijavítottam, és végre teljesen olvasható, tökéletes lett, kiválogattam az ocsúból a tiszta búzát. Bűnbánóan kidobhattam volna az előző bekezdést; csak azért hagyom meg, hogy szemléltesse, milyen jól megfér ezen a képernyőn a van és a legyen, a véletlen és a szükségszerű. De azt is csinálhatnám, hogy a memóriából nem tüntetem el azt a szégyenletes bekezdést, csak a látható szövegből, megfosztva így a mindenevő freudiánusokat meg a szövegboncnokokat a találgatás örömétől, a szakmai remekléstől és az akadémiai dicsőségtől. Jobb, mint a valódi memória, mert emlékezni nagy nehezen az is megtanul ugyan, de felejteni nem. Diotallevi szefárd mániája, hogy palotákat képzel el, a palotákban széles lépcsősor, a lépcső tetején kőszobor - marcona vitézt ábrázol, amint védtelen nőt gyaláz meg épp szörnyű módon -, s aztán folyosók, száz meg száz szobával, mindegyikben egy-egy csoda ábrázolása, hirtelen jelenések, nyugtalanító történések, életre kelő múmiák, és valamennyi nagyon is emlékezetes képhez egy-egy gondolatot, kategóriát, kozmikus bútordarabot, sőt, szillogizmust, roppant lánckövetkeztetést, apoftegma-füzért, hüpallagé-sorozatot, zeugma-rózsákat, üszteron próteron-, logoi apophantikoi-táncokat, sztoikheiahierarchiákat, ekhinox-precessziókat, parallaxisokat, herbáriumokat, gümnoszophista-genealógiákat társítasz -és így tovább, avégtelenségig-, ó, Raimundo, ó, Camillo, hiszen elég volt gondolatban visszanyúlnotok a látomásaitokhoz, és in love and joy máris rekonstruáltátok a lét nagy láncolatát, mivelhogy az égvilágon mindent, ami az elmétekben megmutatkozik, beléfoglaltak már egyetlen kötetbe, és Prouston csak mosolyogtatok volna. De amikor felmerült bennem és Diotalleviben az ars oblivionalis ötlete, nem sikerült rálelnünk a felejtés szabályaira. Keresheted az eltűnt időt bizonytalan nyomokat fürkészve, mintha Hüvelyk Matyit hajkurásznád az erdőben, de azon hiába is igyekeznél, hogy a megkerült időt szántszándékkal elveszítsd. Hüvelyk Matyi újra meg újra előbukkan, mint valami rögeszme. A felejtésnek nincs technikája, maradnak az olyan, esetleges természeti folyamatok, mint a koponyasérülés, az amnézia, vagy a manuális rögtönzések: utazás, szesz, álomkúra, öngyilkosság, tudom is én. Abu viszont kis, helyi öngyilkosságokat, ideiglenes amnéziákat, fájdalommentes megkukulásokat is lehetővé tesz. Hol voltál tegnap este, L Nesze semmi, fogd meg jól, indiszkrét olvasóm, ezzel az előbbi félbeszakadt, semmibe futó sorral egy hosszú mondat kezdődött, úgy ám, amit meg is írtam, de aztán megbántam, hogy megírtam (sőt, azt is, hogy kigondoltam), mivelhogy az lett volna jó, ha meg se történik, amit leírtam. Elég volt egyetlen utasítás, tejes nyál vonódott a fatális és helytelen bekezdésre, megnyomtam a "törlés" gombot, és erre sssss, volt-nincs. Sőt. Az öngyilkos tragédiája, hogy amint kiugrott az ablakon, már a hetedik és a hatodik emelet közt megbánja: "Jaj, bárcsak visszacsinálhatnám!" Na, nem. Ilyen nincs. Puff. Abu viszont elnéző, engedi, hogy meggondolja magát az ember, még visszahozhatnám az eltűnt szövegemet, ha idejében így döntenék, és megnyomnám a "mentés" gombot. De jó érzés! Elég tudnom, hogy emlékezhetnék, csak akarnom kell; s már felejtek is. Soha többé nem járkálok presszóról presszóra, hogy idegen űrhajócskákat semmisítsek meg nyomjelző lövedékekkel, mielőtt engem semmisítene meg a szörnyeteg. Ez jobb, itt az ember gondolatokat semmisít meg. Valóságos galaxis ez, sok-sok ezernyi bolygóból áll, szépen sorba rendeződő fehér vagy zöld aszteroidákból, amiket az ember maga kreál. Fiat Lux, Big Bang, hét nap, hét perc, hét másodperc, és egész világ születik a szemed láttára, örökké cseppfolyós univerzum, amelyben nemhogy numerus Clausius nincs, de pontos kozmológiai vonalak és időmegkötöttségek sincsenek, itt az időben is lehet visszafelé menni, nemtörődöm képpel bukkannak fel és megint fel a karakterek, a semmiből kandikálnak elő, és engedelmesen bújnak vissza ugyanoda, és amikor lehív, összekapcsol, töröl az ember, a maguk természetes helyén bomlanak fel, hektoplazmásodnak újra, puha egymáshoz csapódások és kettéfoszlások tengermélyi szimfóniája ez, a Sárga Tengeralattjáró csukájához hasonlatos önevő üstökösök kocsonyás tánca, csak egy nyomás, ujjbeggyel, és a selejt már siklik is vissza egy falánk szó szájába, és eltűnik benne, szippant egyet a szó, és glutty, jóéccakát, ha nem hagyom abba, megeszi, és a nagy semmiből hizlalja fel magát, eltűnt macska mosolya, cheshire-i fekete lyuk. Ha meg olyasmit írok, amit nem illik, sebaj, marad a dolog a lemezen, a lemezt pedig kulcsszóval látom el, és többé senki se tudja elolvasni, titkos ügynököknek való, megírom az üzenetet, kimentem és lezárom, azután zsebre vágom a lemezt, és volt szerencsém; maga Torquemada se jön rá soha, hogy mit írtam, csak én tudom és még valaki (Valaki?). Vagy, mondjuk, megkínoznak, mire én színleg megtörök, és úgy teszek, mintha lepöntyögném a kulcsszót, de ehelyett megnyomok egy titkos billentyűt, és az üzenet nincs többé. Jaj, írtam valamit, és egy véletlen hüvelykujjmozdulattal letöröltem. Micsodát? Nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy üzenet nem volt. Később persze lehet még, ki tudja.