Betű Lassan megszokjuk, hogy a könyv drága, és kis példányszámban jelenik meg, és lassan a sirámokat is megszokjuk, amelyek ezt a jelenséget kísérik. Én ezeket a sirámokat egyre inkább unom. Felmerül a kérdés, vajon miért olyan nagy baj, ha az emberek egyre kevesebbet olvasnak, ha a gyerekek szórakozásának nem része az olvasás, ha a klasszikus meséket és a magasabb rendű irodalmat nem kapják meg idejében. Ha nézik a tévét, hát nézik. Ha inkább számítógépes játékokkal foglalkoznak, az se olyan nagy baj. Lehet, hogy nekik másra lesz szükségük, mint az előző nemzedékeknek volt. A dolog mégsem olyan egyszerű, a folyamat pedig régebben kezdődött, mint az írott szó leértékelődése, a szellemi áramlatok mindig megelőzik azt, ami a technikában történik. Még a nyolcvanas évek közepén figyeltem meg a budapesti bölcsészkaron, hogy a magyar szakos hallgatók, egyébként általában értelmes, nyílt eszű gyerekek, nem tudnak olvasni. Ezen azt értem, hogy a szavakat ugyan megértik, talán még az egymást követő mondatokat is, mégsem áll össze vízióvá a fejükben a mű, még egy rövid elbeszélés sem. Pár éven át kínlódtam velük, míg rá nem jöttem, hogy nekem kell pótolnom, amit az általános és középiskolában elmulasztottak: meg kell őket tanítanom olvasni. Azóta gyakran ott az órán hangosan, szinte szótagolva olvassuk fel az elemzendő művet, és csaknem minden mondat után megállunk, mi is történt, miért ezt és így írta az író. Ezt szöveg közeli olvasásnak, művelten close readingnek hívják egyébként, és ott, ahol az olvasással korábban támadtak bajok, vagyis Nyugaton, korábban is kezdték alkalmazni. A valódi baj, kezdem látni, nem az, hogy az emberek keveset vagy egyáltalán nem olvasnak, ez csak a felszín. Nem a Guttenberg-galaxist, vagyis a könyvnyomtatást fenyegeti veszély, hanem az emberek képzeletét. Amíg nem volt könyvnyomtatás, addig élőszóban meséltek az emberek. A szöveget füllel fogadták be a hallgatók, és a történet a maga színhelyeivel, szereplőivel megképzett az agyukban, a fül passzív volt, de a képzelet aktív, a hallottakat képpé, színné, szaggá, emberi alakokká maguk a befogadók alakították át. A könyvnyomtatás ezen a fajta befogadáson érdekes módon nem változtatott lényegesen: attól kezdve a szöveget szemmel fogadták be, de a képzelet ugyanúgy arra kényszerült, hogy az írott mondatokat képpé - és immár hangokká is - alakítsa át. A történeteket a befogadók a maguk tehetsége, hajlamai szerint a maguk képére formálták, az ilyen kép sajáttá válik, és mélyen bevésődik. Ez a befogadás aktív, munkát igényel. Az egyetlen különbség a füllel hallgatott és a szemmel olvasott szöveg befogadása között az, hogy a szemmel olvasott szöveget nem kell szóról szóra memorizálni, a könyv a polcról bármikor leemelhető. Ami a film, és főleg a televízió elterjedésével és egyre agresszívabb nyomulásával változott, az az eddig aktív emberi képzelet passzívvá silányítása. Amit a filmvásznon vagy a tévé képernyőjén látok, az erős és prímér érzéki élmény, úgy is mondhatnám: diktált látvány, amely helyett másikat, sajátot nem tudok látni a képzeletemben, és nem tudom a magam hajlamai, vágyai szerint másmilyen képpé átformálni. Egyenképet látunk a világon mindenütt, ugyanazt a képet látjuk, és nem tudunk mást látni. Lettek hivatásos bérképgyártók, akik minél lenyűgözőbb, minél hatásosabb, minél primitívebb képek kitalálásáért kapják a fizetésüket, s mert a képgyártás üzleti célzattal történik, ezek a képek olyanok, hogy a leghülyébbekre is hassanak. A bérképgyártók mindent, ami kép lehet, lefelé, a legprimitívebb képzelet felé hajlítanak, az össztársadalmi képzeletet tehát lefelé nivellálják. Ezt a fajta képgyártást szolgálja a legmodernebb számítógépes technika. Nem a képi kultúra elterjedése a baj önmagában, hanem az, amivel jár: a képzelet ellustulása, passzív alkalmazkodása a diktátumhoz. Nem azért olvasnak rosszabbul a mai gyerekek, mert rosszul tanítják őket olvasni, vagy mert hülyébbnek születtek, mint az a sok száz nemzedék előttük, hanem azért olvasnak rosszabbul, mert a belső, saját, privát képzeletüknek nem volt ideje kifejlődni és megerősödni. A képzeletem én vagyok. Ha megfosztanak tőle, a személyiségemtől fosztanak meg. Ha nem hagyják kifejlődni, megölik bennem azt, amivé lehetnék. Nem teszik lehetővé, hogy az legyek, amire minden ember hivatott: egyszeri, egyedüli példány. Ezt a bajt nem fogja orvosolni az interaktív televízió: már most látható, hogy a bérképgyártók előre betervezik a választási lehetőségeket, és nekik nem az az érdekük, hogy valaki a saját feje után, önállóan válasszon - esetleg olyasmit, amit ők nem tartanak alternatívának. Olyan ez, mint valami rossz felvételi teszt: van A, B, C válasz, valamelyik jó, a másik kettő rossz. Ami ezeken a lehetőségeken kívül marad, az mintha nem is létezne. Pedig létezik. Szinte másról sem szól az emberi történelem, mint hogy mindig másról volt szó, mint amit a felszínen látni és láttatni, tanulni és tanítani lehetett. Csak éppen ez a létező most el van nyomorítva. Az önálló, aktív képzeletet fenyegeti rettenetes veszély a tömegre tervezett diktált képzelet részéről, azt a fajta képzeletet, amely nélkül semmiféle haladás nincs. A diktált képet használó média akkor is csal, ámít és hazudik, ha a művelői nincsenek is feltétlenül a tudatában, vagy éppenséggel a fősodorral szemben kívánnak és vélnek úszni. Az talán világos, hogy nem a könyvmolyok irodalmát sírom vissza, és hogy nem arról a művészetről beszélek, amelynek most éppen befellegzett. Nem azon háborgok, hogy remekművek maradnak a jövőben olvasatlanul vagy megíratlanul - még a legműveltebb elmék sem képesek arra, hogy memóriájukban mindazt tárolják, ami tárolásra valóban érdemes. Én a szabadságot siratom, amely eddig az azt egyszer megízlelt és azontúl arra törekvő embereknek legalább képzeletben megadatott. A képzeletre gyakorolt diktátum ellen beszélek - ahogyan eddig is ez ellen a diktátum ellen születtek azok a művek, amelyeket most nem olvasnak. Akárcsak mások, én sem tudom a megoldást. Az ember, eddigi tapasztalataink szerint, arra is hajlamos, hogy szívesen hajtsa rabigába a fejét, és arra is, hogy fellázadjon a rabság ellen. Egyelőre nem látom a jelét, hogy az új rabság ellen tömegek kelnének fel. De egyszer fel kell kelniük. Nem nálunk, a periférián fognak először felkelni, mi itt mindig csak követünk mindent, akár jó, akár rossz. Valószínűleg megint a legfejlettebb nyugati társadalmak egyikében hirdetik majd meg valamikor azt az emberi alapjogot, amelyről egyelőre nem esik szó, és amely úgy hangzik: "a képzelet szabad". 1996